Beérkezett pályaművek

OLVASÓI SZAVAZAT

Szavazni folyamatosan, 2016, május 31-ig lehet 1 műre.

Papp Ákos

Versnek sem mondható

Inkább írok verset,

mérgemből kevertet,

felejthető ócska rímet,

düledező betűrémet,

silány közhelyhalmazt,

olvasni unalmast,

versnek sem mondhatót,

gyorsan tűzre dobhatót.

Csak nehogy másnak bújva

alakuljak egyszer újra

és higgyem azt ha ő vagyok

tudom mit rólam gondolok,

Csak nehogy más helyett

írjak betű kémeket,

sok álca Mata Harikat,

rólam helyett másokat.

Inkább a rémrímeket,

de akkor is én én legyek.

Egy gondolat bánt engemet

Egy gondolat bánt engemet,

idősek otthonában halni meg!

Agóniában egyedül az ágyon,

lábam felpolcolva párnákon,

és már agyam sem emlékszik vissza,

kit-miért küldtem el a faszba,

kinek szidtam kurva anyját,

kinek nyaltam segge partját,

kinek hazudtam mindenfélét,

kinek mondtam az őszintét,

hány nőnek tettem a nagyot,

hány volt ki cserbenhagyott

hány volt akit én hagytam el,

hánytól nem búcsúztam el.

Egy gondolat bánt engemet,

mások törlik fekélyes seggemet

és másokat látok ágyam körül,

mint akik kezét fognám körül.

És majd melyik lesz akkor olcsó?

Hamvasztás? Vagy fakoporsó?

Tengődöm

Tengődöm, de azért megvagyok,

esténként nagyokat hallgatok.

Ha nem nyikorog az ágy

a pók szövi a csendet,

nem látogat senki,

nem is tarok rendet.

Nálam a derű valahogy mindig keserű.

Asztalomon papír, telefon, jegyzetek,

néhány poros vers,

megcímzetlen levelek.

Mielőtt lefekszem

egymagamban bort iszok.

Köszönöm kérdését:

tengődöm,

de azért megvagyok.

 Nem bírta szíve a halált

Szívrohamot kapott, engedelmesen összeesett és meghalt. Aztán elindult az alagúton miközben lepergett előtte minden, majd jöttek azok a kellemes fények, aztán egy virágos mezőre érkezett, pont úgy ahogyan olvasta. Visszapillantott, látta, hogy masszív kezek nyomogatják erősen mellkasát. Tovább ment. A kapu előtt nagy volt a sorban állás, tülekedtek, lökdösődtek. Mindig tömegiszonytól szenvedett, már a boltban sem szeretett tolakodni, így hátrahúzódott. Felrémlett, hogy régebben sokan mondták lehetne kicsit életrevalóbb. Milyen igazuk volt gondolta, miközben türelmesen várt a sorára, hadd menjenek csak mások, neki az is elég, ha a végén marad egy kis hely. Egyszer csak kitett valaki egy "megtelt" feliratú táblát. Majd valamikor máskor, mondta neki egy angyalszerű lény. De nem lehetne? Nem! Na ez az én formám, most sem kerültem sorra és visszafordult. Aztán amikor elmesélte halálélményét, erről az utolsó részről mélyen hallgatott, úgy érezte ezt is elbénázta. Így csak annyit mondott elgondolkodva, visszajöttem, mert nem bírta szívem a halált.

 Töltés mögött

Azon az estén nagyon fáradtnak érezte magát A nylon szatyorból kipakolni sem volt kedve, eltaposta a csikket és végigdobta magát az ágyon. Megint vizes minden - futott át az agyán, miközben magára terítette az ócska paplant. Feje alatt megigazította az összehajtogatott pulóvert és nem telt bele egy cigarettaszívásnyi idő, máris békésen hortyogott.

Csípős hajnali hideg ébresztette. Felkönyökölt, köhögni kezdett majd krákogva köpött maga mellé. A fű körülötte vizes volt a rászálló párás-ködtől. Még egyet köpött a másik oldalra is. Sóhajtva feltápászkodott és az ágya mögött lévő bozótos mögé botorkált vizelni.

A vasúti töltés mögött, egy kihalt gyár kerítésének a tövében lakott évek óta.

Rá kellene gyújtani - villant át az agyán, s nekiiramodott a buszmegálló irányába. Úgy volt, ahogyan számított rá: félig szívott csikkek hevertek a földön. Kiválogatta a neki tetsző darabokat, majd elindult nagy kerülővel vissza a töltés felé. Óvatosan lépegetett a hajnali derengésben, fejét leszegve bámult maga elé, hátha valamilyen aprópénzre bukkan a földön. A kocsma előtt állt meg. Bepillantott a maszatos üvegen át, majd benyitott az ajtón.

- No, mi kell Lajos? - mordult rá a kocsmáros kedvetlenül. Lajos, mert, hogy ez volt a neve, előhúzott a zsebéből egy szíj nélküli órát. A kocsmáros megforgatta a kezében a kínált portékát.

- Mid van még? - morogta.

- Itt nincs, de az ágyamnál sok minden van összegyűjtve! - vigyorodott el Lajos, megmutatva a két szemfoga között lévő ürességet. Metsző fogait még jó régen törte ki, amikor egy elinduló vonatról ugrott le. Kellett, mert senki sem szereti, ha a kalauz rendőri kísérettel lukasztja a jegyet. Pláne, ha nincs jegy, akkor ugorni kell.

A kocsmáros várakozóan nézett rá.

- Komolyan, haljak meg! - tette hozzá Lajos kérőn.

- Na, jó! - enyhült meg a kövér kocsmáros és elé lökte a gőzölgő kávét.

- De aztán találj ide! - kiáltott még utána.

Nem sokkal később Lajos ismét az utat rótta. Szerencsés nap lesz a mai - gondolta magában, miközben mélyeket szippantott a körmére égő cigarettából. Menet közben néhány kuka tetejét felemelte, belekukkantott, de látván hogy a szemeteskocsi megelőzte nem próbálkozott tovább. Lassan világosodni kezdett.

A töltés mögött szanaszét dobált szemét, lim-lom, mintegy képzeletbeli falat emelt az ágya köré. A jóérzésű polgároknak ez volt a végső határsáv. Itt élt Lajos évek óta. Megszokta már a mostoha körülményeket, hiszen annál a cigánycsaládnál sem volt jobb sora, aki legutóbb befogadta. No, de el is szökött tőlük! Itt legalább azt teheti amit akar. Leginkább kukázni szeretett. Módszeresen késő este, vagy kora hajnalban kutatta át a környék szemetesládáit. Olyan volt ő, mint a sűrű szövésű háló, minden hasznosítható dolog fennakadt rajta.

Abból élt, amit más kidobott.

Másik kedvelt időtöltése az újságlapozgatás volt. különösen a színes képregényeket szerette, ott gyűjtötte a heverő alatt mindenféle réz és alumínium hulladék között. Csak nézegette őket, a betűket nem ismerte. Írni is csak a nevét tanulta meg. Bár mostanában egyre inkább hiányát érezte az írás-olvasás tudományának, különösen mióta új barátját megismerte. Elő is kotorta a zsebéből azt a kis kemény papírt, amire mindenféle betűk és számok voltak rányomtatva. Egy gyűrött névjegykártyát szorongatott a kezében. Tudta, hogy a hajléktalanigazolvány mellé ezt is jó odaadni a rendőröknek, ha igazoltatják. Szerinte a kártya bűvös hatással volt rájuk.

Pedig csak egy szociális munkás neve és címe volt rányomtatva a kis fehér lapra.

A segítővel alig néhány hónapja ismerték egymást. Lajos eleinte nem értette miért akar segíteni rajta testvére. Így nevezte el magában, ám, ha beszélgettek soha nem szólította annak. Még megharagudna rám - gondolta, ezért hát csak a keresztnevét mondta ki, hozzágondolva a titkos szót.

- Mit is mondott? - tűnődött el. - Hány megálló a villamossal?

Kicsit izgult, mert eddig mindig elkísérte őt, amikor az iratait intézték. Fénykép, személyi szám, igazolvány, TB kártya, és még sok érthetetlen dolog. Mennyi utánajárás, mennyi sorba állás!

A merengéséből egy tehervonat sikító kürtje riasztotta fel. Itt az idő indulni! Még egyszer ellenőrizte igazolványát és a teleírt lapot, amit a papírsütőbe is beledugott a testvére. Lajos csak így hívta a fénymásoló gépet, amióta meglátta.

Korán a hivatalba ért. Beállt a hosszú sor végére, a segély ügyében kellett várakoznia.

- Nem lenne rossz, ha adnának egy kis pénzt - gondolta.

Úgy beszélték meg, hogy a pénzért másnap, testvérével együtt mennek el. Persze, ha itt sikerrel jár. Ma valami munkaügyi papírokat kap, bár ez egy kissé zavaros volt előtte, nem értette mi szüksége van rá.

- Legmagasabb végzettsége? -szegezte neki a kérdést az ablak mögött ülő férfi.

- Tessék? - bámult el Lajos, miközben kipakolta az összes iratot a zsebéből. Legtetejére a névjegykártyát rakta.

A szemüveges hivatalnok a papírok között matatott félretolva a bűvös amulettet.

- Először a végzettségének megfelelő álláslehetőségek közül kell válogatnunk - nézte a számítógép monitorját.

Lajos izgatottan bámulta az elkoszolódott szélű névjegykártyát. Vajon észreveszi-e a szemüveges? A gép egy fejléces teleírt lapot lökött ki magából.

- Ezeket a címeket látogassa végig és igazoltassa is le őket! Ide egy aláírást kérek! - bökött ujjával a papír sarkára.

Lajos zavarodottságában az "L" helyett egy nagy kövér "B" betűt rajzolt. Bajos - írta le bizonytalanul. Nem tudván, hogy ez egyben válasz is a hivatalnok kéréseire.

Koradélután ért a töltés mögé. Ágyára feküdt és átadta magát az őszi nap bágyasztó simogatásának. Hirtelen felült és előhúzta a heverő alatt lévő színes újságokat. Zsebéből kivette a munkaügyi címlistát és széthajtogatta. Érdeklődve nézte a különös irományt. Kár, hogy nincsenek rajta rajzok - gondolta nagyot ásítva és becsúsztatta a " Csodaország" című színes, képes gyermekmagazin lapjai közé.

Petrényi Orsolya

Itt ül egyedül a magány ...

Itt ül egyedül a magány

Velem,

Egyedül csendben,mint

Magam

Vagyok, s létezem.

Élek,

S hogy mért, ne kérdezz

Csak nézz,

Mélyen,hisz szememben

Ül a fény, mint neked,

A csillagos ég,

Ragyog vakon.

Ezt tudd, ne félj,

Hisz még él,

Ezernyi remény.

Szeretem

Szeretem reggel, mikor kinyitom a

szemem,

Szeretem, mert közben csókolja a

kezem.

Szeretem délbe, mikor újra látom

őt,

Szeretem látni a szemében, hogy velem

terveket sző.

Szeretem délután, mikor a fülembe

súg,

Szeretem, mikor hangja a szívemig

búg.

Szeretem éjjel, mikor újra hozzám

bújik,

Szeretem, mikor az időm csak vele

múlik.

Szeretem mindig, mert vele jó az

élet,

Szeretem, mert mellette boldogan

élek.

Szeretem és nekem senki más

nem kell...

Szeretném, hogy mindig mellettem

keljen fel.

Kincsek az életben

Hideg kint az idő, remeg még a táj,

Ujjaim között kesztyűcske kandikál.

Szivárvány csillog a vízcseppek ajkán,

Oly vidámnak látszik s hallom a szél dalát.

Nevetve kandikál a nap a felhők mögül,

Össze gyűlnek a madarak a fénye körül.

Tavasz közeleg bimbódzik a táj,

virágba borul az egész világ!

Emlékkép

Csend van és sötétség,már egy gyertya sem ég,

kint gyorsan süvít a jéghideg szél.

Gondolkozom s várok rád,

hogy újra színessé váljon a táj.

Tavasz van s még minden csupa hó,

a virágokról sorba lefagyott a bimbó.

Egyedül vagyok s nézek egy fát,

azt, ahol régen kergettük egymást.

Rengeteg idő telt már el,

de még is minden nap szomorúan kelek fel.

Emlékezem, hisz feledni nem tudok,

hol vannak azok a boldog pillanatok?

Már nincsenek, hiába is várnám,

könnyes szemmel sírom tele a párnám.

Elmentél de az emléked megmarad,

nincs mit tenni, az élet tovább halad.